„Feltaláltam a teleportálást!” Élménybeszámoló a Vialto CID-ről
„Nézze, nem értek én az ilyen ügyes-bajos üzleti dolgokhoz. Egész életemben masinákat terveztem, javítottam… Tudom, hogy nem nekem való lenne, meg aztán amikor már az unoka is kilátásban van, a feleségemmel nekünk is készen kell állnunk, hogy bármikor segíteni tudjunk a kicsivel.” – A velem szemben ülő, ősz hajú, végtelenül nyugodt úriember, kellemesen lágy tónusú hangon, el-elmorfondírozva osztja meg velem nem éppen szokványos terveit, olyan természetességgel, mintha éppen csak a jövő heti pecájának menetrendjét ecsetelgetné. – „Amíg tudok, addig természetesen rendelkezésre állok, de szeretném, ha ez a meglévő szaktudásom megosztásában ki is merülne. Manapság olyan gyorsan változik minden… És ki tudja, hol lesz éppen az ember, akár 5 perc múlva, nemde…? He-he-he…” – Az utóbbi kérdés esetünkben nem is olyan költői. Ugyanis a férfi, akivel beszélgetek, nem mást állít, minthogy feltalálta a teleportálást!
Valamikor november közepén láttam meg a HBCS Facebook oldalán egy eseményt, Vialto Case Interview Day névvel. Bevallom őszintén, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet ez, de mivel a HBCS-nek hagyományosan jó tréningjei vannak, gondoltam megéri belenézni. A leírásból kiderült, hogy a már fent említett tanácsadó céggel karöltve megszervezett, egynapos esetinterjú-tréningről volt szó.
Mint lelkes egyetemista, akiben néha már felmerül a karrier szó, de mégis bármit szívesebben csinál, csak ne kelljen a tananyagra gondolni, kaptam is az alkalmon és jelentkeztem a képzésre. Esetinterjú… Hmm… Fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet az, de csak szükség lehet rá majd valamikor, ha a tanácsadás felé kacsintgat az ember – gondoltam.
A jelentkezési határidő után pár nappal megkaptam a pozitív visszajelzést, és egy linket Victor Cheng 6 órás videójához. Valahonnan rémlett ez a név… Felsőbbéves, tanácsadó palánták dobálóztak vele szebb napokat is megélt kollégiumi folyosókon, nem kis áhítattal és lelkesedéssel, sűrűn helyeselve egymás dicsérő szavait, amikor a rejtélyes figura munkásságát említették.
Mígnem aztán egy beadandóktól mentes estén, mondom, megnézem magamnak ezt a Victor Chenget… 6 óra éjszakai YouTube videózást követően: „Áhá, szóval ezt jelenti az esetinterjú!” … majd jóízűen átaludtam a délelőtti óráimat. De megérte! A kurzusát elsőre végignézve valóban képbe kerülünk az alapokkal, sőt, talán még annál előrébb is jutunk. Az általa felvázolt struktúra képezi az alapját a legtöbb helyen tanított esetinterjúknak. És hogy mi is a különbség egy esetinterjú és egy esettanulmány között? Ahogyan ő szemlélteti: a jobb kezével felemel egy 30 oldalas esettanulmányt, majd a ballal meglebegtet egy teljesen üres lapot. Ennyi áll ugyanis az esetinterjúzó rendelkezésére.
A képernyő elől pedig most kerüljünk vissza a valóságba. Üres metró megállóban majszolom a reggeli gyanánt szolgáló Fornettit, egy taurinmentes Red Bull társaságában. (Legalább a Placebo-hatás hátha felfrissít…) Vasárnap reggel 7.30 van, próbálom összeszedni az esetinterjúzásról meglévő eddigi halovány tudásomat, miközben a Vialto irodájába tartok. Kisebb kóválygás után megtalálom az egyetlen nyitott kaput, majd felmegyek a legfelső emeletre. (Mégiscsak presztízskérdés egy tanácsadó cégnél a legfelső emeleti panoráma : )
Kissé késve érkezem, de még éppen kezdés előtt. Örömmel látom, hogy aránylag kis létszámú résztvevő van, és két emberre jut egy szakember is, így biztos vagyok benne, hogy színvonalas, személyre szabott lesz a képzés. Rövid bemutatkozás után Ábrahám Zsolt röviden felvázolja a nap menetrendjét, majd a Vialto bemutatása után elkezdi a rövid elméleti összefoglalót az esetinterjúzásról. Részben kiegészíti, helyenként módosítja a Victor Cheng által felvázolt struktúrát, így összességében valamivel mélyebb és szélesebb ismeretekkel kezdünk neki a gyakorlatnak.
Elsőként Zsolt és a Vialto társalapótója-ügyvezetője, Lengyel Csaba egy tipikus profitabilitási eseten keresztül mutatta be, hogyan néz ki egy eset élőben. Ezt követően kezdődött csak a java: esetinterjúk a tanácsadókkal! Nem tudtam türtőztetni a hiperaktív-stréber énem és kapkodva jelentkeztem az első interjúra. (Mint utóbb kiderült, jól tettem, tekintve a második eset komplexitását… M&A…) Így elsőre kaptam egy profitabilitási esetet. „Ohh, gyerekjáték… Majdhogynem csak vissza kell mondanom a fél órája hallottakat, kicserélve az alanyokat a mondatban… „ – gondoltam én. Egészen addig, amíg meg nem kellett szólalni. Így a másodperc törtrésze alatt szertefoszló magabiztosságom helyét érthetetlen pánik hangulat vette át. De hiszen egy pillanattal azelőtt még tisztán előre láttam az egész interjú menetét, most pedig… Most pedig azt se tudom, mi legyen az első kérdésem!
Így utólag belegondolva, ha ez egy éles állásinterjú helyzet lett volna, amikor az akkor éppen életem munkájának tartott pozícióra pályázok – bár ha bárki kérdi, mindig azt mondom, hogy érzelmileg kemény vagyok, mint a szikla –, bizony érdekes tüneteket is produkálhattam volna. (Nem, azért el nem sírtam volna magam!) Jobb, ha ezt az ember először egy gyakorló szituációban tapasztalja meg. Pingitzer Andrea – látva tehetetlenségemet – nagyon készségesen elindította a beszélgetést, így szép lassan én is magamra találtam, legjobb tudásomnak megfelelően alkalmaztam a semmiből elő-elő bukó elméletet. Kérdezés. Egyértelműsítés. Strukturálás. Hipotézis felállítás. Megint kérdezés. És így tovább. A végére, ha nem is hétköznapi nyugalommal, de felszabadultabban vontam le az eset konklúzióját, majd hallgattam meg a visszajelzést. Utánam Dani következett, aki jó újoncként belenyúlt a tutiba, az Audi-Mercedes összeolvadáshoz játszotta a vezérigazgató tanácsadójának a szerepét. Nem is fűznék hozzá kommentet, a szituációhoz képest derekasan helytállt.
Túl az első megpróbáltatáson, jutalmunk egy pizza volt ebédre. Eközben feszült figyelemmel hallgattuk a sztorizgatást, milyen is egy tanácsadó élete. Esett szó hazai és nemzetközi piacról, külföldi tudásátadásról ugyanúgy, mint iparági problémákról. Természetesen a legérdekesebbek a hétköznapi helyzetek voltak. Fontos, hogy minden ügyfél más, mindenkivel meg kell találni a közös hangot, ami bizony sokszor nem egyszerű. Messze nem elég, ha a tanácsadó remek stratéga, egyes helyzetekben legalább olyan jó salesmannek is kell lennie. Mert ahogy Victor Cheng is mondja: „Lehet egy megoldás akármilyen tökéletes is szakmailag, ha az ügyfél nem fogadja el, akkor az egy rossz megoldás.”
Jóllakottan osztottuk újra a csapatokat és álltunk neki a második körnek. Délutánra a rutinos Nemes Áron volt az interjúztató, akinek nyugodt kisugárzása és a jó irányba terelgető kérdései sokat segítettek mind a feszültségoldásban, mint a minél jobb eset kidolgozásban. Azért már itt is éreztem magamon, hogy bizony-bizony nem vagyok annyira megilletődve, mint az első esetnél és egyre jobban élvezem az interjút. Bár ez talán betudható a mostani téma különlegességének és tágabb megfogalmazásának, a végére már-már egy kedélyes beszélgetéssé alakult át az interjú. Külső szemlélőként ugyanezt éreztem Dani esetében is a második interjúján.
A végén újra összeült az egész társaság és megosztottuk egymással a nap során tapasztaltakat. Jó volt látni, hogy mindenki valami mást emelt ki, ami számára a legfontosabb tanulság volt. Ez is mutatja mennyire különbözőek vagyunk, más és más képességekkel, de mindannyian motiváltak. Számomra egyértelműen az volt a legfontosabb tanulság, hogy mindig merjünk kérdezni. Ha úgy gondoljuk, hogy hibáztunk, ne próbáljuk azt elrejteni, köntörfalazni… Csak még nagyobb bonyodalomhoz vezet, amiből már nem lehet jól kijönni. Ha ráébredünk a hibánkra és teszünk azért, hogy kijavítsuk azt, az bizony jó pontot ér nem csak egy esetinterjún, de az élet más területein is.
Biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban számos alkalommal tudom majd kamatoztatni ezen a borús novemberi vasárnap tanultakat, de ha esetleg a Kedves Olvasó feltalálná a teleport gépet és hirtelen nem tudná, mitévő legyen, mint a témában már jártas tanácsadó sietnék a segítségére!
Kovács-Osváth Zoltán
Aki egy igazán pragmatikus nézőpontra is kíváncsi, itt olvashatja Tuza Ágnes beszámolóját.